Mi van, ha hiányzik egy változó?

Röviden:

Néha nem az a probléma, hogy a rendelkezésünkre álló modell rossz, hanem az, hogy hiányzik belőle egy változó. A tudomány, a hit és az ismeretlen közötti határokat vizsgálva arra jutottam, hogy érdemes különbséget tenni aközött, amit tudunk, amit valószínűnek tartunk, és amit egyelőre csak lehetségesnek látunk. A „nem tudom” nem feltétlenül a gondolkodás vége - lehet egy új kérdés kezdete.

⚡ Amikor a kérdések új összefüggéseket nyitnak

Van, amikor egy kérdés nem kérdésként érkezik.

Hanem egy film formájában.

Egy beszélgetésben.

Egy tudományos felfedezésben.

Vagy egyszerűen úgy, hogy valami, amit már évek óta ismerünk, egy este hirtelen másképp kezd kinézni.

Nemrég másodszor is megnéztem a The Age of Disclosure című dokumentumfilmet. UAP-okról, fejlett technológiáról és az emberiségen kívüli intelligencia lehetőségéről szólt - olyan témákról, amelyek régóta felkeltik a kíváncsiságomat.

De miközben néztem, a gondolataim furamód valahová egészen máshová kalandoztak.

A Bibliához.

Ezékiel látomásához.

A próféciákhoz.

A jövőnkhöz.

És ahhoz a kérdéshez, hogy vajon mennyit értünk valójában abból az univerzumból, amelyben élünk.

Nem azért, mert azt gondolom, hogy egy mai UAP-jelenség automatikusan összekapcsolható egy bibliai látomással. Ezt nem tudjuk.

Inkább az történt, hogy egy mai, nehezen értelmezhető jelenség újra előhozott bennem egy régi kérdést:

Mennyire teljes a valóságról alkotott képünk?

És egyszer csak megint ott találtam magam annál a kérdésnél, amelyhez évtizedek óta újra és újra visszatérek:

Mi van, ha a valóság nagyobb annál, amit jelenleg képesek vagyunk megmagyarázni?

🧭 Nem így indultam

Ma hiszek a Biblia Istenében, akinek a neve Jehova.

Őt a Világegyetem Teremtőjeként ismertem meg, és azóta is igyekszem egyre jobban megismerni.

De nem így indultam.

Több mint harminc évvel ezelőtt komolyan elkezdtem tanulmányozni a Bibliát. Akkor még nem tudhattam, hogy ez egy több évtizedes felfedezőút kezdete lesz.

Korábban az ateizmushoz is eljutottam, és hosszú ideig sokkal jobban érdekelt a tudomány, a technológia, a sci-fi és az ismeretlen világa, mint a vallás.

Talán éppen ezért volt olyan érdekes, amikor a Biblia elkezdett másképp hatni rám.

Nem egyszerűen új kérdéseket vetett fel.

Inkább egyre több mindent kezdett megvilágítani.

Olyan dolgokat is, amelyeket korábban különálló kérdésként vagy egyszerűen megválaszolhatatlan rejtélyként kezeltem.

Ahogy egyre többet tanulmányoztam, egyre több kapcsolatot véltem felfedezni közöttük.

És ez a folyamat azóta sem állt le.

Közben soha nem hagytam abba a kutatást más területeken sem. Továbbra is érdekel a fizika, a biológia, a pszichológia, a technológia és minden olyan terület, ahol valami újat lehet megtudni a világról.

A Biblia azonban számomra valami mást adott.

Olyan érzés volt, mintha kaptam volna egy kulcsot egy addig ismeretlen ajtóhoz.

És amikor kinyitottam, nem egyetlen szobát találtam mögötte.

Új világok nyíltak meg.

Olyan kérdésekre kaptam lehetséges válaszokat, amelyekről korábban nem is reméltem, hogy valaha értelmes választ találok.

Ettől nem lett kevesebb kérdésem.

Ellenkezőleg.

Több lett.

De már más térben tettem fel őket.

🐜 A hangya és a vonal

Talán egy hangyához lehetne hasonlítani.

Képzeljünk el egy hangyát, amely körül valaki egy kört rajzol egy papírlapra.

A kísérletet egy korábbi írásomban videón is bemutattam.

A hangya elindul, és amikor eléri a vonalat, nem megy át rajta.

Újra és újra megpróbálja ugyanabból a térből folytatni az útját, de valamiért úgy viselkedik, mintha a vonal valódi akadály lenne.

Pedig nincs ott fal.

Nincs ott árok.

Nincs ott semmilyen fizikai akadály.

A vonal csupán tinta a papíron.

Vagy legalábbis ezt gondolnánk elsőre.

Mert valójában még ez sem feltétlenül ilyen egyszerű. Lehet, hogy a tinta kémiai összetétele, esetleg a szaga vagy valamilyen más, számunkra jelentéktelennek tűnő tulajdonsága hatással van a hangyára.

Nem tudjuk.

De tegyük fel, hogy a hangya egyszer csak - talán véletlenül, talán azért, mert túl nagy lendülettel érkezik - mégis átlépi a vonalat.

És semmi különös nem történik.

A vonal nem állítja meg.

A hangya továbbmegy.

Ez az egyetlen tapasztalat már megváltoztathat valamit a saját világmodelljében.

A korábbi akadályról kiderülhet, hogy nem fizikai akadály volt. Lehet, hogy valamilyen érzékszervi hatás befolyásolta a viselkedését, lehet, hogy egyszerűen csak megtanulta elkerülni, és az is lehet, hogy valami egészen más történt.

De most már tud valamit, amit korábban nem tudott:

a vonal átléphető.

A korlát tehát nem feltétlenül ott volt, ahol először kereste.

Talán részben a papíron volt.

Talán részben a körülményekben.

De nagyobb részt abban a modellben lehetett, amelyet a hangya ezekről kialakított.

És innentől kezdve többé nem tekinti automatikusan végső határnak azt, amit korábban annak hitt.

Valami hasonló zajlott le bennem is.

A Biblia számomra olyan volt, mintha egy kulcsot kaptam volna egy új ajtóhoz - és egy lámpást, amely megmutatja az ösvényt.

A Zsoltárok könyvének egyik képe különösen közel áll hozzám: Isten szava olyan, mint a lámpás, amely megvilágítja előttünk az utat.

Egy lámpás nem világítja meg az egész világot.

Csak annyit mutat, amennyi a következő lépéshez szükséges.

És talán pontosan ezt tapasztaltam.

Nem azt, hogy most már mindent tudok.

Hanem azt, hogy van fény az előttem lévő ösvényen.

🧩 Nem egyetlen bizonyítékot keresek

Ma sem gondolom, hogy egyetlen felfedezés, egyetlen bibliai vers vagy egyetlen filozófiai érv önmagában eldönti a Teremtő kérdését.

Engem inkább az összkép érdekel.

Mi történik, ha egymás mellé tesszük a kozmológiát, a biológiát, a geológiát, a történelmet, a filozófiát, az emberi tudatot és azt, amit a Biblia állít?

Nem azt szeretném, hogy minden adatot belekényszerítsünk egy előre kiválasztott magyarázatba.

Inkább azt szeretném megérteni:

Melyik világkép képes több dolgot egyszerre értelmezni?

Ez önmagában még nem bizonyít semmit.

Fontos különbséget tenni a bizonyíték és a magyarázó erő között.

Valami lehet érdekes összefüggés anélkül, hogy bizonyíték lenne.

És ezt magamnak is folyamatosan szem előtt kell tartanom.

𝑥 A hiányzó változó

Van három történet, amelyek elsőre talán egyáltalán nem tartoznak össze.

Az egyik egy választásról, a másik egy videojátékról, a harmadik pedig egy repülőgépről szól.

Egy Veritasium-videóban találkoztam velük: The Universe is Hostile to Computers címmel. A videó azt mutatja be, hogy nagy energiájú részecskék - köztük kozmikus sugárzásból származók - milyen különös módokon képesek hatással lenni elektronikus rendszerekre.

Az első történet egy 2003-as belga választáshoz kapcsolódik.

Maria Vindevogel egy választási körzetben pontosan 4096 szavazattal több szavazatot kapott a számítógépes összesítésben, mint amit a későbbi újraszámolás mutatott. A 4096 különösen érdekes szám, mert 2¹². A számítógépes rendszerben egyetlen bit megváltozása pontosan ekkora eltérést okozhatott volna. A szoftvert és a hardvert megvizsgálták, azonban az eredeti hiba nem volt reprodukálható, így a pontos oka ismeretlen maradt.

A második egy Super Mario 64 speedrun.

Egy játékosnál Mario egy olyan ugrást hajtott végre, amelyet a megszokott játékmenet alapján nem kellett volna megtennie. A jelenséget később olyan kísérletekhez kapcsolták, amelyekben egyetlen bit megváltoztatásával hasonló viselkedést lehetett előidézni. Egy lehetséges magyarázat itt is egy úgynevezett single-event upset: egy nagy energiájú részecske megváltoztathatott egy bitet a memóriában. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a konkrét esetben bizonyítottan ez történt.

A harmadik történet a Qantas 72-es járata.

2008-ban egy Airbus A330 váratlanul jelentős orrlefelé irányuló mozgásokat végzett. A vizsgálat feltárta az ADIRU hibás adatai és a repülésirányító rendszer reakciója közötti mechanizmust, de egy lehetséges kiváltó okként egy single-event effect lehetőségét is vizsgálták. Nem sikerült azonban bizonyítani, hogy egy ilyen esemény volt a konkrét kiváltó ok.

Három teljesen különböző történet.

Egy választási eredmény.

Egy videojáték.

Egy utasszállító repülőgép.

És mégis van bennük valami közös.

Egy apró, láthatatlan esemény elméletileg egészen nagy következményhez vezethet.

Ami azonban számomra igazán érdekes lett, az nem is maga a kozmikus sugárzás volt.

Hanem a gondolat.

Mi történik akkor, amikor egy rendszer alapvetően jól működik, a rendelkezésünkre álló modell is működőképes, de egyszer csak történik valami, amellyel a modellünk eredetileg nem számolt?

Lehet, hogy nem a rendszer hibás.

Lehet, hogy nem is a modellünk rossz.

Egy RAM például éppen arra van tervezve, hogy elektromos jelek segítségével bitek állapotát tárolja és megváltoztassa. Ha egy ilyen állapotváltozást nem a rendszer megszokott elektromos folyamatai, hanem egy nagy energiájú részecske által kiváltott esemény okoz, attól maga a RAM még nem feltétlenül „romlott el”. A működési elv ugyanaz marad: egy külső hatás megváltoztat egy tárolt állapotot. Csak az állapotváltozást kiváltó hatás forrása volt más, mint amire a rendszer működése során általában számítunk.

Lehet, hogy egyszerűen hiányzik belőle egy változó.

És ez a gondolat sokkal tovább vitt, mint a videó eredeti témája.

Nem arra gondolok, hogy minden megmagyarázatlan esemény mögött szükségszerűen van egy titkos vagy ismeretlen tényező.

Az ilyen következtetés ugyanúgy túlzás lenne.

Inkább arra, hogy érdemes nyitva hagynunk annak a lehetőségét, hogy a jelenlegi modellünk nem feltétlenül teljes.

A számítógépes rendszer működhet úgy, ahogy tervezték, és mégis érheti olyan külső hatás, amellyel a tervezők nem számoltak.

És talán ugyanez a gondolkodásunkra is igaz.

Lehetnek jó adataink.

Lehet jó logikánk.

Lehetünk őszintén kíváncsiak.

És mégis előfordulhat, hogy egy olyan változót hagytunk ki a modellből, amelynek a létezésével egyszerűen nem számoltunk.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a hiányzó változó automatikusan Isten.

De azt sem szeretném, hogy a „nem tudjuk” automatikusan azt jelentse:

„Nincs ott semmi, amit még nem vettünk észre.”

Ha hiszek a Biblia Istenében, az nem jelenti azt, hogy minden megmagyarázatlan eseményt az ő közvetlen beavatkozásának tulajdonítok.

Azt viszont jelenti, hogy nem tekintem eleve kizártnak a Teremtő létezését csak azért, mert a jelenlegi modellünk nem tartalmazza őt.

Egy modell attól még lehet nagyon jó, hogy nem teljes.

Talán egy hétköznapibb példával is megközelíthetjük ezt.

Amikor megnézzük az időjárás-előrejelzést, tudjuk, hogy az nem garantálja, mi fog történni holnap. Egy előrejelzés lehet pontos, de lehet téves is. Minél távolabbra tekintünk, általában annál nagyobb a bizonytalanság.

Mégis használjuk.

Miért?

Mert nem pusztán a holnapi időjárásra vonatkozó egyetlen állítást nézzük. Ismerjük az előrejelzések működését, látjuk a korábbi tapasztalatokat, és ezek alapján eldöntjük, mennyire bízhatunk bennük egy adott helyzetben.

Valami hasonló gondolat jut eszembe a bibliai próféciákkal kapcsolatban is.

Egy még be nem teljesedett próféciáról természetesen nem tudhatjuk teljes bizonyossággal, hogyan fog megvalósulni. A beteljesedés előtt mindig van egy bizonyos fokú bizonytalanság abban, hogy pontosan mit és hogyan fogunk látni.

De ha vannak olyan próféciák, amelyek már korábban beteljesedtek, akkor nem teljesen tapasztalat nélkül nézünk a még előttünk állókra.

Ez nem azt jelenti, hogy minden részletet előre tudunk.

És azt sem, hogy minden mai értelmezésünk helyes.

De azt jelentheti, hogy a jövőbe vetett bizalmunknak van múltbeli alapja.

Én hiszek abban, hogy a Biblia Istentől származik. Ebből a nézőpontból a benne található próféciák végső forrása nem változik attól, hogy azokat különböző korokban élt emberek jegyezték le. Ők lehettek a leírás eszközei, de a bibliai állítás szerint a prófécia forrása Isten.

Ezért számomra a még be nem teljesedett ígéretekbe vetett bizalom nem egyszerűen azt jelenti, hogy hiszek valamiben, amit még nem láttam.

Inkább azt, hogy van okom megbízni abban, aki korábban már adott olyan ígéreteket, amelyek beteljesedtek.

Ez természetesen nem bizonyítja előre minden egyes jövőbeli prófécia pontos részleteit.

De talán fontos különbséget jelenthet a vak hit és a tapasztalatra épülő bizalom között.

Nem tudom pontosan, mit hoz a holnap.

De attól még lehet okom megbízni abban, akihez a holnap tartozik.

De itt van még valami, ami számomra érdekes.

A Biblia könyveit különböző emberek írták, különböző korokban. A későbbi bibliaírók közül sokan ismerték a korábbi írásokat, így önmagában az nem meglepő, ha bizonyos témák továbböröklődnek. Éppen ezért számomra nem az a legérdekesebb, amikor valaki egyszerűen megismétli azt, amit egy korábbi próféta már leírt.

Érdekesebb az, amikor egy későbbi prófécia egy újabb, addig még be nem teljesedett elemmel egészíti ki a korábbi képet, esetleg ugyanannak a nagyobb eseménysornak egy másik aspektusát mutatja meg. Ha ezek a különböző időpontokban leírt részletek később egy összefüggő képpé állnak össze, és egyes elemeik a történelemben is vizsgálhatóvá válnak, akkor felmerül egy újabb kérdés: mennyit magyaráz meg ebből önmagában az egyes szerzők tudása, és mennyit az a lehetőség, hogy az információknak közös forrása volt?

Ez természetesen önmagában nem kényszeríti rá ezt a következtetést arra, aki másképp látja a Biblia eredetét. A korábbi írások ismeretét, a történelmi környezetet és más lehetséges magyarázatokat is figyelembe kell vennünk.

De ha már azt vizsgáljuk, hogy lehet-e valami a jelenlegi modellünkön kívül, akkor szerintem ezt a fajta összhangot sem érdemes figyelmen kívül hagyni.

Nem bizonyítékként szeretném az asztalra tenni, hanem adatként, amelyet érdemes megvizsgálni.

És ha egy ilyen mintázat valóban létezik, akkor talán nem az a kérdés, hogy „biztosan ez a magyarázat?”, hanem először az, hogy „vajon mit tud megmagyarázni ez a lehetőség, amit a többi magyarázat nem?”

🧩 És ha a jelenlegi állapotból indulunk ki?

Az utóbbi időben sok, egymástól látszólag távoli gondolat került az asztalra.

Egy-egy tudományos eredmény, egy történelmi adat, egy filozófiai kérdés, egy bibliai részlet, egy beszélgetés, egy podcastban hallott gondolat. Nem mindegyik kapcsolódik egymáshoz, és nem mindegyikről tudom, hogy hová illik.

De valahogy folyamatosan játszom velük.

Próbálom őket egymás mellé tenni, elfordítani, összeilleszteni, megnézni, hogy valóban kapcsolódnak-e, vagy csak én szeretném azt látni. Néha egy új darab miatt egy korábbi gondolat teljesen más megvilágításba kerül. Máskor kiderül, hogy két darab egyszerűen nem illik össze.

Talán nem meglepő, hogy egy idő után bizonyos minták kezdenek kirajzolódni előttem.

De ez egyben arra is emlékeztet, hogy más ember egészen más képet építhet ugyanerről a világról.

Nem feltétlenül azért, mert egyikünk nem gondolkodik jól.

Lehet, hogy egyszerűen más Lego-darabok vannak az asztalán.

És éppen ezért különösen fontos számomra, hogy ne tévesszem össze az általam kirakott képet magával a valósággal.

Az egyik ilyen újabb Lego-darab nemrég egy beszélgetésből érkezett.

A The Diary of a CEO egyik epizódjában Dr. Darby Saxbe az emberi szexualitás és a párkapcsolatok biológiai hátteréről beszél. Megemlíti, hogy az embernél az ovuláció kevésbé nyilvánvaló, mint sok más állatnál, majd felveti, hogy ez elősegíthette a párkötődést és a tartósabb monogám kapcsolatokat.

Érdekes gondolat, de itt is érdemes egy pillanatra megállni.

Maga a biológiai jelenség egy dolog, annak evolúciós értelmezése pedig egy másik. A rejtett ovuláció és a monogámia kapcsolatára születtek ilyen evolúciós magyarázatok, de ez nem egy lezárt kérdés. Vannak más lehetséges magyarázatok is, és maga a jelenség sem vezet automatikusan egyetlen következtetéshez.

Egy másik beszélgetésben Jordan B. Peterson pedig arról beszél, hogy az ember magas szülői befektetést igénylő, kevés utódot nevelő faj, amelynél a gyermek hosszú ideig rendkívül függ a szülőktől. Ebből a párkötődés jelentőségére következtet: a nagy szülői befektetés miatt fontos lehet a két szülő együttműködése.

Két külön gondolat. Két külön magyarázat. Egyik sem bizonyítja önmagában azt, amit én ebből továbbgondolok.

Mégis érdekes darabok kerültek elém.

A Biblia a teremtési beszámolóban egy férfi és egy nő kapcsolatával mutatja be az emberi család kezdetét. Később a bibliai beszámolókban megjelenik a többnejűség is, de ezekhez a történetekhez gyakran társulnak konfliktusok, féltékenység és családi feszültségek. Jézus pedig, amikor a házasságról beszélt, nem ezekhez a későbbi példákhoz nyúlt vissza, hanem „a kezdethez”.

Ez természetesen nem bizonyítja a bibliai emberképet biológiai értelemben.

De felvetett bennem egy másik kérdést.

Mi van akkor, ha a jelenlegi emberi állapotot túl könnyen tekintjük kiindulási állapotnak?

A Biblia a teremtési beszámolóban úgy mutatja be az embert, mint aki eredetileg tökéletes volt, és a bűn következtében került abba az állapotba, amelyet ma ismerünk. Ezt keresztényként nem kérdésként kezelem, hanem hiszem.

A kérdés számomra inkább az, hogy ezt hogyan tudnánk bizonyítani olyan módon, amely mindenki számára kényszerítő erejű lenne. És itt már sokkal óvatosabbnak kell lennem.

Mert ha a jelenlegi állapotból indulunk ki, könnyen feltételezhetjük, hogy amit ma látunk az ember biológiájában, viselkedésében vagy társadalmi működésében, az egyben az ember eredeti állapota is volt.

De ez nem feltétlenül következik.

Ha valóban történt egy alapvető változás az ember történetében, akkor a jelenlegi állapotunk nem biztos, hogy önmagában elegendő az eredeti állapot rekonstruálásához.

És itt számomra újra előkerül a hiányzó változó gondolata.

Mi van akkor, ha nemcsak egy változó hiányzik a modellből, hanem egy korábbi állapot is?

Nem azt állítom, hogy ezzel bebizonyítottam a bibliai emberképet. Nem bizonyítottam.

Azt viszont érdekesnek tartom, hogy ugyanaz a megfigyelés - „az ember ma ilyen” - többféle történetbe is beilleszthető. Az egyik modell egyszerűen a jelenlegi állapotból indul ki. A bibliai modell viszont egy eredeti állapotot, majd egy bekövetkezett változást feltételez.

És ha ez így van, akkor érdemes feltenni a kérdést:

vajon mennyire jogos a jelenlegi állapotból automatikusan következtetni arra, hogy mindig is ilyen volt?

És talán itt van még egy fontos különbség, amit nekem is szem előtt kell tartanom.

Én hiszek abban, amit a Biblia mond az ember eredeti tökéletességéről és arról, hogy a bűn következtében megváltozott az ember állapota. Ez számomra nem egy nyitott kérdés.

De az, hogy valamiben hiszek, nem jelenti azt, hogy azt ma mindenki számára bizonyító erejűen demonstrálni is tudom.

Ezt pedig érdemes elismernem.

A Biblia maga is beszél olyan dolgokról, amelyeknél a végső felismerés a beteljesedéshez kötődik. Jehova Isten például ezt mondja Ezékielnél:

Felmagasztalom és megszentelem magamat, és ismertté teszem magamat sok nemzet előtt; és megtudják, hogy én vagyok Jehova. — Ezékiel 38:23, Új világ fordítás

Nem azt mondja, hogy már most mindenki tudja, hanem azt, hogy „megtudják”. Akkor, amikor megteszi mindezt.

Ez számomra fontos emlékeztető.

Lehetnek érveim. Lehetnek összefüggések, amelyeket erősen meggyőzőnek találok. Lehet, hogy sok különböző területről származó Lego-darab végül számomra egyre inkább egy bizonyos képbe rendeződik.

De ettől még nem kell úgy tennem, mintha a kép már mindenki számára bizonyított lenne.

Sőt, talán éppen itt válik igazán fontossá a különbségtétel hit, következtetés és bizonyosság között.

Én ma hiszek abban, hogy az ember eredetileg tökéletes volt.

De nem állítom, hogy ezt a jelenlegi tudásunk alapján olyan módon be tudom bizonyítani, hogy az ellenkezőjét valló ember számára ne maradjon többé kérdés.

És azt sem gondolom, hogy az ellenkező oldal ezt meg tudta volna bizonyítani pusztán azzal, hogy megmutatja, milyen az ember ma.

Lehet, hogy vannak jó érveink egyik vagy másik irányban.

Lehetnek nagyon erősnek tűnő magyarázataink.

De vannak olyan dolgok, amelyeknél a végső választ talán nem egy újabb elmélet, hanem maga a valóság eseménye fogja megadni.

És itt jut eszembe egy másik gondolat, amely számomra fontos ellensúlya ennek az egész gondolkodási folyamatnak.

Pál ezt kérdezte:

Mert ki tesz téged mástól különbbé? Igen, mid van, amit nem kaptál? Ha meg úgy kaptad, miért dicsekszel, mintha nem kaptad volna? — 1Korintusz 4:7, Új világ fordítás

Ez számomra nem azt jelenti, hogy ne gondolkodjunk, ne kutassunk, vagy ne próbáljuk megérteni a világot.

Inkább arra emlékeztet, hogy attól, hogy egy bizonyos képet látok kirajzolódni, még nem lettem a kép tulajdonosa.

Lehetnek jó megfigyeléseim. Lehet, hogy egyes dolgokat helyesen kapcsolok össze. Lehet, hogy mások előtt veszek észre valamit.

De amit tudok, azt is valamilyen módon kaptam: a képességet a gondolkodásra, a tapasztalatokat, az információkat, a lehetőséget arra, hogy kérdezzek és tanuljak.

Ezért nem szeretném azt mondani: „összeraktam a képet, tehát nekem van igazam”.

Lehet, hogy csak több darab van előttem.

Lehet, hogy valaki másnak más darabok vannak.

Lehet, hogy ő olyan kapcsolatot lát meg, amit én nem.

Lehet, hogy én kapcsoltam össze olyan darabokat, amelyek valójában nem tartoznak össze.

És az is lehet, hogy egyikünk képe sem teljes.

Talán éppen ezért fontos számomra, hogy ha egyre több dolog mutat egy bizonyos irányba, az se tegyen büszkévé.

Ha számomra több Lego-darab kezd Isten felé mutatni, mint korábban, az nem jelenti azt, hogy én különb lennék annál, aki még nem látja ugyanezt.

Talán egyszerűen más tapasztalatok, más kérdések és más darabok kerültek az asztalomra.

Nem azért keresem tovább a kapcsolatokat, mert nem hiszek, hanem azért, mert szeretném, hogy amit hiszek, az összhangban legyen az igazsággal.

És közben tudom: a kép, amit én látok, még nem maga a teljes valóság.

Lehet, hogy még hiányzik néhány darab.

Talán éppen ezért érdemes tovább játszani.

🧠 A saját agyunk is lehet a vakfolt

Mert az emberi agy fantasztikus eszköz.

Segítségével matematikát művelünk, felfedezzük a természet törvényeit, technológiát hozunk létre, zenét írunk, és feltesszük azt a kérdést is, hogy miért vagyunk itt.

De ugyanez az agy képes mintázatokat látni ott, ahol nincs valódi kapcsolat.

Képes megvédeni a saját meggyőződését.

Képes azt észrevenni, ami megerősíti.

Ezért számomra a kérdés nem egyszerűen az:

„Találok-e összefüggéseket?”

Hanem:

„Valóban ott van az összefüggés, vagy csak én szeretném ott látni?”

Ezért fontos számomra, hogy a hitem mellett is figyeljek a saját vakfoltjaimra.

Nem a hitemet szeretném állandóan újra megkérdőjelezni.

A saját értelmezéseimet viszont igen.

Ha valamit félreértettem, szeretném észrevenni.

Ha valamiben túl sokat „olvastam bele” egy szövegbe, szeretném felismerni.

Ha egy tudományos felfedezésről kiderül, hogy valójában nem azt jelenti, amit elsőre gondoltam, szeretném elfogadni.

🔍 Győződjetek meg mindenről

Talán ezért is olyan kedves számomra a Pál apostol által megfogalmazott egyik alapelv:

Győződjetek meg mindenről! Erősen ragaszkodjatok ahhoz, ami jó! — 1Tesszalonika 5:21, Új világ fordítás

Nem azt jelenti, hogy mindent fogadjunk el.

És nem is azt, hogy mindent utasítsunk el, ami elsőre furcsának tűnik.

Azt jelenti:

vizsgáljuk meg.

Kérdezzünk.

Hasonlítsunk össze.

Gondolkodjunk.

És aztán tartsuk meg azt, ami jó.

Ez számomra egy olyan hozzáállás, amelyben egyszerre fér meg a meggyőződés és a kíváncsiság.

🔬 Tudomány, hit és az ismeretlen

A tudomány továbbra is lenyűgöz.

Biológia.

Biokémia.

Fizika.

Kozmológia.

Neurotudomány.

Pszichológia.

Minél többet tanulok, annál kevésbé érzem úgy, hogy a világ egyszerű.

És ez engem nem távolított el a Teremtő gondolatától.

Bizonyos értelemben éppen ellenkezőleg.

A természet működésének megértése nem csökkenti a csodálatot.

Növeli.

De nem szeretném a tudományt olyan dolgok bizonyítására használni, amelyekre nem alkalmas.

A tudomány rendkívül erős eszköz arra, hogy megértsük, hogyan működik a világ.

A „miért létezik egyáltalán valami?” vagy a „van-e végső célja a létezésnek?” már más természetű kérdések.

Nem szeretném ezeket összekeverni.

És azt sem állítom, hogy ezekre a kérdésekre a tudomány ne adhatna fontos részt a válaszainkból.

Csak azt, hogy nem minden kérdés ugyanolyan természetű.

∞ Az örökkévalóság gondolata

Talán ezért is érint meg annyira a Prédikátor könyvének egy gondolata. Az Új világ fordításban ezt olvasom:

Mindent gyönyörűnek készített a maga idejében. Még az örökkévalóság gondolatát is az emberek szívébe adta, ám soha nem fogják megtudni, mi mindent tett az igaz Isten kezdettől fogva mindvégig. — Prédikátor 3:11, Új világ fordítás

Ez a vers számomra különösen érdekes kettősséget fogalmaz meg.

Egyrészt ott van bennünk az örökkévalóság gondolata.

Másrészt ott vannak a megértésünk határai.

Mintha az emberbe lenne építve valami, ami túlmutat a pillanaton. Nem elégszünk meg azzal, hogy tudjuk, mi történik most. Szeretnénk megérteni, honnan jöttünk, hová tartunk, miért van egyáltalán bármi, és hogyan illeszkedik mindez egy nagyobb egészbe.

Közben azonban a vers azt is mondja, hogy nem fogjuk megtudni mindazt, amit Isten tett „kezdettől fogva mindvégig”.

Számomra ez nem a megismerés feladását jelenti.

Éppen ellenkezőleg.

Talán azt jelenti, hogy a kíváncsiságunk nagyobb lehet, mint a jelenlegi képességünk arra, hogy mindent átlássunk.

És ebben van valami mélyen emberi.

Kutatunk, mert szeretnénk érteni.

Kérdezünk, mert szeretnénk összekapcsolni a részleteket.

Újabb és újabb eszközöket készítünk, hogy messzebbre lássunk, mélyebbre ássunk és pontosabban mérjünk.

És közben talán érdemes elfogadnunk azt is, hogy a valóság megértésének nem biztos, hogy ott van a határa, ahol a mi jelenlegi megismerési képességeink véget érnek.

Ez számomra különösen fontos gondolat.

Mert így a tudatlanság nem feltétlenül fal.

Lehet ajtó is.

A „nem tudom” nem feltétlenül jelenti azt, hogy nincs válasz.

Jelentheti egyszerűen azt is:

„Még nem látom.”

És talán éppen ezért olyan izgalmas számomra tovább kutatni - a tudományban, a történelemben, a filozófiában és a Bibliában egyaránt.

Nem azért, mert azt gondolom, hogy mindent meg fogok érteni.

Hanem mert hiszek abban, hogy érdemes mindig továbbmenni - egészen addig, ameddig a fény elér.

📡 A Kapcsolat című film

És talán éppen itt válik érdekessé számomra a Kapcsolat című film története is.

Ellie Arroway bizonyítékot akar.

Nem pusztán hinni akar.

Tudni akar.

És amikor visszatér az útjáról, egy különös helyzetben találja magát.

Ő úgy emlékszik, hogy hosszú órákat töltött egy számára teljesen valóságos utazással.

A külvilág számára azonban szinte egy pillanat alatt ért véget minden.

A kapszula nem mutat olyan felvételt, amely egyszerűen megmutatná, amit Ellie átélt.

Első pillantásra tehát úgy tűnik, mintha semmilyen bizonyíték nem maradt volna.

De aztán ott van a felvétel.

A kamera által rögzített statikus zaj körülbelül 18 órán át tart - nagyjából annyi ideig, amennyit Ellie saját beszámolója szerint az utazással töltött, miközben a külvilág számára csak néhány másodperc telt el.

Ez önmagában nem bizonyítja egyértelműen Ellie történetét.

De valami történt a felvétellel, amit meg kell magyarázni.

És számomra ez nagyon érdekes különbség.

Nem ugyanazt jelenti azt mondani, hogy:

„Nincs bizonyíték.”

mint azt, hogy:

„A rendelkezésünkre álló bizonyíték nem bizonyítja egyértelműen az állítást.”

A kettő között hatalmas különbség van.

És persze van egy harmadik lehetőség is: lehet bizonyítékunk valamire, amely önmagában érdekes, de még nem elég erős ahhoz, hogy elfogadjuk a hozzá kapcsolódó magyarázatot.

Ez számomra fontos különbség.

Palmer Joss, Ellie régi barátja, végül azt mondja, hogy hisz neki.

Nem azért, mert képes lenne rekonstruálni a történteket.

Nem azért, mert a tudományos bizonyítékok egyértelműen igazolták volna Ellie beszámolóját.

Hanem azért, mert ismeri őt.

Ismeri a személyiségét.

Ismeri az életét.

És a róla szerzett tapasztalatai alapján van oka megbízható tanúnak tartani.

Talán nem véletlen, hogy Palmernek egy másik mondata is eszembe jutott a film egy korábbi jelenetéből:

There is nothing wrong with the science, as long as your motive is the search for truth.

Szabadon talán úgy fogalmaznám meg:

Nincs semmi baj a tudománnyal, amíg az indítékod az igazság keresése.

Ez nagyon rezonál velem. Palmer jól ismerte Ellie-t, és látta, hogy őt is az igazság keresése motiválja. Talán ezért mondta később a sajtónak, hogy ő hisz Ellie-nek.

Nem szeretném a tudományt a hitem ellenfelének tekinteni.

És azt sem szeretném, hogy a hitem arra szolgáljon, hogy elkerüljek olyan kérdéseket vagy bizonyítékokat, amelyek kényelmetlenek lehetnek számomra.

Ha valóban az igazságot keresem, akkor helye van a kérdezésnek, a vizsgálatnak, a kételynek és a bizonyítékoknak - de annak a lehetőségnek is, hogy valamit még nem értünk.

És talán éppen ezért olyan fontos számomra az intellektuális alázat.

Nem kell minden kérdésre azonnal választ adnunk.

De nem is kell minden olyan kérdést lezárnunk, amelyre jelenleg nincs teljes magyarázatunk.

🛤️ Nem lett kevesebb kérdésem

Több mint harminc év után nem mondanám, hogy a Biblia egyszerűbbé tette az életemet.

Inkább új fényt vetett rá.

A kérdéseim nem tűntek el.

Néhány közülük éppen akkor született, amikor másokra választ találtam.

De ma már másképp nézek rájuk.

És talán ez az egyik legnagyobb ajándék, amit ez az út adott nekem.

Nem lett minden könnyebb.

Nem lett minden egyszerűbb.

De az életem jobb lett.

A Biblia számomra nem pusztán ősi szöveg, hanem Isten Szava, amelyet szeretnék egyre jobban megérteni.

Ez számomra már nem pusztán filozófiai kérdés.

Személyes.

És ebben a meggyőződésemben ma határozott vagyok.

De attól, hogy határozottan hiszek valamiben, még nem gondolom, hogy minden saját gondolatom automatikusan helyes.

🚪 Nem félek a kérdésektől

Azt gondolom, hogy ha az igazság valóban igaz, akkor nem kell félnem a kérdésektől.

Jézus szavai ezért különösen fontosak számomra:

Megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket. — János 8:32, Új világ fordítás

Nem szeretném, ha a hitem olyan hellyé válna, ahol bizonyos kérdéseket már nem szabad feltenni.

Inkább olyan útnak szeretném látni, amelyen egyre közelebb kerülhetek az igazsághoz - és közben egyre szabadabbá válhatok attól, amit tévesen gondoltam.

Tudom, miben hiszek.

De nem gondolom, hogy ettől már mindent tudok.

Figyelni szeretnék a vakfoltjaimra.

Szeretném megvizsgálni azt is, ami elsőre nem illik a képbe.

És szeretném megtartani azt, ami valóban jó.

💬 És miért jó erről beszélgetni?

Az elmúlt időszakban néhány MI-vel folytatott esti „beszélgetésem” is sok gondolatot indított el bennem.

Nem azért, mert azt várnám tőle, hogy megmondja, létezik-e Isten.

Ezt a döntést nem szeretném kiszervezni neki - és igazából senki másnak sem.

Azért érdekes, mert egy jó beszélgetés néha más szögből mutat rá valamire, amit már régóta nézünk.

Én viszem a kérdéseimet, a tapasztalataimat és a lelkesedésemet.

A másik fél pedig néha összekapcsol két dolgot, amelyeket addig külön kezeltem.

És ilyenkor jön:

„Hűha.”

Aztán pedig:

„Rendben. De ez tényleg így van?”

Talán ez az egyik legjobb dolog egy beszélgetésben.

Nem az, amikor valaki lezár egy kérdést.

Hanem amikor egy jó kérdés felvet még hármat.

Majdnem ünnepnek élem meg, amikor valakivel nyitottan és őszintén beszélgethetünk ilyen kérdésekről.

Nem azért, mert meg akarom győzni.

És nem azért, mert azt gondolom, hogy nekem mindenre megvan a válaszom.

Egyszerűen azért, mert tudom, milyen sokat jelenthet egy őszinte beszélgetés, amelyben lehet kérdezni anélkül, hogy rögtön ítéletet kapnánk.

🌌 Nem tudom, hová vezet minden kérdés

Talán ez a legőszintébb befejezés.

Több mint harminc éve ezen az úton járok.

Nem lett egyszerűbb.

Nem lett mindig könnyebb.

De az életem jobb lett tőle.

És talán ezért érdemes továbbmenni.

Mert néha egy film, egy könyv, egy tudományos felfedezés vagy egy esti beszélgetés után egyszer csak ott találjuk magunkat egy teljesen új kérdés előtt:

„Hoppá… ez összefügghet azzal?”

És talán az igazán érdekes rész nem is az, amikor megtaláljuk a választ.

Hanem amikor elég bátrak vagyunk ahhoz, hogy mindent megvizsgáljunk.

Nem azért, hogy mindenáron igazoljuk azt, amiben már hiszünk.

És nem is azért, hogy automatikusan elutasítsuk azt, amit még nem értünk.

Hanem azért, hogy különbséget tudjunk tenni aközött, amit valóban tudunk, amit jó okkal valószínűnek tartunk, és amit egyelőre csak lehetségesnek látunk.

Talán így a „nem tudom” nem feltétlenül a gondolkodás vége.

Lehet egy új kérdés kezdete.

És talán a kíváncsiság, a nyitottság és az őszinte elmélkedés önmagában is olyan képesség, amelyet érdemes művelnünk.

Mert nem biztos, hogy mindig az a legértékesebb, amikor valaki megadja nekünk a választ.

Lehet, hogy néha az a legnagyobb ajándék, amikor megtanít másképp kérdezni, megtaláljuk azt, ami jó, és erősen ragaszkodunk hozzá.

Zene a cikkhez:

Ed Goggin - Legacy

Átláthatósági tájékoztató:

A cikkben szereplő gondolatok egy része mesterséges intelligenciával folytatott beszélgetésekből bontakozott ki. Az MI-t gondolkodási és felfedező eszközként használom, nem pedig tekintélyként. A kérdések, meggyőződések, értelmezések és a végső szerkesztői döntések mind a sajátjaim.